POSZTTRAUMÁS GUIDELINE



Fedra Fontanini



A cikk az U&K:Gold számában jelent meg
2020. Júniusában











I.
2018. 11. 09.


Egy barátnőm szülinapja után úgy döntöttem átugrok egy, a köreimben közkedvelt budapesti szórakozóhelyre bulizni, ahol tudtam, hogy ott lesznek a barátaim, és hogy egy olyan bécsi női DJ játszik, akit mindenképp meg szeretnék hallgatni. Békés estének ígérkezett. Imádtam a zenét, ment a tubiszóda, meg az ismerkedés.

Bemutatkozott valaki, majd pár mondat után a falhoz szorított és megcsókolt, amit én nem akartam, úgyhogy gondoltam gyorsan elmegyek wc-re, és azzal lerázom. Arra nem gondoltam, hogy követni fog, egészen a fülkéig. Rossz érzés fogott el, nem ment ki, és engem sem engedett ki, bár többször is kértem. Egy pár pillanattal később csak azt fogtam fel, hogy tehetetlen vagyok, nem tudok megszólalni, se megmozdulni. Kikapcsoltam. „Engem most megerőszakolnak.” – Ez volt az egyetlen gondolat, ami átrepült a fejemen, majd üresség. Órákig, napokig, hetekig tartó üresség.  Amikor valahogy hazaértem, belenéztem a tükörbe. Kívülről láttam magamat. Nem én tekintettem vissza, mint máskor, hanem csak egy arc, amiről tudtam, hogy az enyém, mégsem én voltam az.


A TRAUMA UTÁNI ELSŐ NAPOK


Nagyon nehéz ezekről a napokról írni, még mindig, több mint egy évvel később. Életem legnehezebb időszaka volt, sosem ismertem azelőtt ezt az akkora erejű széthúzó erőt, amitől megszűntem létezni. Végtelen erős szomorúságot, dühöt, fájdalmat, közömbösséget, szorongást és egy megfejthetetlen vegyes negatív érzést éltem át. Olyan volt, mintha meghaltam volna, de mégsem. Azt éreztem ez már nem én vagyok, csak valami testi maradványom, ami itt maradt valahogy és beleszorultam, léteznem kell, de mégsem létezem. Élnem kellett az életem, zh. időszak, a szülinapom is pont akkor volt, családi ünneplés, mosolygás stb., de ez már nem az életem volt, csak valami eseménysorozat, aminek az akaratom ellenére velem kellett történnie.

A trauma utáni első nap rögtön éreztem, hogy ezt nem tudom magamban tartani, meg kellett osztanom a legkedvesebb barátommal, hogy kicsit enyhítsek ezen a teljesen kezelhetetlen szorongáson. Este tartottam a szülinapom, nem akartam hirtelen lemondani és magyarázkodni, bár egyértelműen semmi kedvem nem volt hozzá. Életerőm sem volt. Szétcsaptam magam, nagyon. Nem emlékszem semmire, csak arra, hogy az első perctől kezdve túlpörgéssel kompenzáltam, senki sem vett észre semmit, annyira „jó kedvem volt”.

A trauma utáni első héten olyan feszültség volt bennem, hogy sétáltam az utcán és legszívesebben mindenbe belerúgtam és ordítottam volna, de ezt nem lehetett, így folyton csak könnyek formájában jött ez ki rajtam. Sikerült erről beszélnem még három közeli barátommal, akik kicsit oldották ezt a rettenetesen erős érzést, mindig ott voltak nekem.



A TRAUMA UTÁNI ELSŐ HÓNAPOK


Szégyenérzet, bűntudat, önértékelési zavarok, elnyomás és belső feszültség. Eltávolodás magamtól, a környezetemtől. Ezek jellemezték számomra a 2019-es év elejét. Mindenről az eset jutott az eszembe, éjszaka az álmaimban, napközben bevillanásszerű emlékképeben. Nem mertem szexelni, vagy ha szexeltem az is néha olyan módon fájt, mint előtte soha. Ezt mégsem jeleztem senkinek ilyenkor, a szex közbeni kommunikáció számomra teljesen lehetetlenné vált.

Egyre kevesebbet beszéltem a témáról azzal a kevés emberrel, akik tudták, mert nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy mindenki ajánlott valamit, hogy mit lehetne tenni, vagy ő miben tudna segíteni. Persze ők csak segíteni akartak, de szétszakadtam abban, hogy valaki azt mondta vigyem rendőrség elé az esetet, mert kell, hogy következményei legyenek, valaki azt mondta beszéljek ezzel, azzal, vagy esetleg írjak róla, menjek pszichológushoz, stb. Ezek persze teljesen jó tanácsok voltak, amiért már akkor nagyon hálás voltam, de annyira túltelített ebben az időszakban minden, hogy azt éreztem, könnyebb csak nem beszélnem erről senkivel. Rendőrség elé nem lett volna erőm vinni, írni is csak most, több mint egy évvel később tudok róla, és most is nehezen. Anyukámnak nem akartam elmondani, mert féltettem a másodlagos traumatizációtól, úgyhogy egyre jobban bezártam ezt magamba, innentől szinte alig beszéltem róla, elnyomtam magamban mindent.



FÉL ÉV 


Az elnyomás szerintem a lehető legkárosabb elhárító mechanizmus, a mértéktelen önpusztító viselkedésen kívül. Én mindkettőbe beleestem. Életem legnehezebb vizsgaidőszakán voltam túl, a félévem vége felé a gondolataimtól, a vizsgák miatti stressztől és magamtól az egyetlen menekvésem a bulik és a szörnyen túltelített szociális életem voltak. Semmi időt nem szántam magamra, egy percet nem engedtem magam igazán egyedül lenni.

Ez oda vezetett, hogy nyáron rettenetesen erős hangulatingadozásaim lettek, indokolatlan módon reagáltam le dolgokat és viselkedtem a hozzám legközelebb álló emberekkel. Teljesen ambivalenssé vált a viselkedésem, a szeretteimet büntettem túlzott, a helyzethez nem illő reakciókkal. Felismertem ezt, éreztem, hogy ez így nem jó, de akkor annyira elnyomtam már magamban mindent, hogy nem társítottam a viselkedésem a trauma következményeivel, csak tudatosan próbáltam máshogy viselkedni. Az elnyomásból adódó frusztráció mégis olyan szinteket ért el bennem, hogy ez sosem sikerült huzamosabb ideig.



2019.09.19.


Bár nyár vége felé újra elkezdtem annyira foglalkozni a témával, hogy kicsit több embernek elmondtam, hogy mi történt velem, még mindig túlzottan elnyomtam magamban. Ha meséltem, akkor is szinte közömbösen álltam hozzá, nem váltott ki belőlem olyan érzelmeket, hogy tennem kéne magamért valamit, nem volt erőm segíteni magamon.

Szeptember 19-étől ez megváltozott. Aznap este ugyanazon a szórakozóhelyen voltunk a barátaimmal, és megjelent ugyanaz az ember, aki miatt addigra már majdnem egy éve nem tudtam úgy szeretni magamat, mint előtte, aki miatt olyan önértékelési gondjaim voltak, mint soha korábban, aki képes volt megerőszakolni. Rettenetesen felkavart. Az eset óta akkor láttam először. Újra előtört belőlem az a meghatározhatatlan negatív érzés, amit az elején is éreztem, amit hónapokon át valahol nagyon mélyen folyton magammal vittem, és folyamatosan emésztett belülről.

Bár tudom, hogy az agresszióra nem az agresszió a megoldás, mégis óriási megkönnyebbülés ért, amikor arra értem vissza a pulttól, hogy a barátaim leöntötték sörrel és megverték a srácot. Abban a pillanatban azt éreztem, hogy felszabadultam a saját magam elnyomása alól.



EGY ÉV


A szeptemberi este számomra egy katalizátor volt. Attól a pillanattól kezdve kezdtem el gyógyulni. Annak az estének a következménye, hogy az utóbbi hónapokban újra erőre kaptam. Már nem nyomom el magamban az érzéseim, ami miatt sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok. Azóta sokat beszéltem erről a barátaimmal, és rájöttem, hogy ez rengeteget segít. Megtanultam újra szeretni és a helyén értékelni magamat. Mertem ismeretlen emberekkel beszélni erről, segítséget kérni tőlük. Elkezdtem tenni azért, hogy az ember, aki ilyet tett velem érezze a tette súlyát és következményeit, és ezzel szembesítettem is.

Mostanra lettem annyira erős, hogy meg tudjam tenni magamért azokat a lépéseket, amiket frissen traumatizáltként is tudtam, hogy kellene, illetve, amiket a barátaim tanácsoltak nekem, de akkor ezeknek még a gondolata is kifárasztott. Ez az írás is ennek a folyamatnak a következménye.

Tudom, hogy még nem vagyok teljesen jól, ez nem egy lezárt dolog bennem. Novemberben például párszor pánikrohamom volt, amikor stresszesebb voltam, illetve alvásproblémáim, alvás paralíziseim is voltak. Tudom, hogy erre több idő és egy szakember (akihez végre érzem, hogy el szeretnék menni) segítségére lesz szükségem. Ennek ellenére most, 2020 elején tudom először őszintén azt mondani, hogy már sokkal jobban vagyok. Ennyi idő kellett hozzá. 


fotó: Papp Fanni



II.


A trauma olyan mértékben árasztja el a személyt, hogy a tudat nem képes a megfelelő információ- és érzelemfeldolgozásra, így a trauma idején keletkező érzések, gondolatok a tudatba helyeződnek, distresszt, szenvedést okoznak. Az átlagpopuláció 60-70%-a szenved el élete során valamilyen traumát, és az érintettek 10-15%-ánál poszttraumás stresszbetegség (PTSD) alakul ki, mely egy szorongásos zavar, ami a trauma után hosszan, akár évekig is elhúzódhat.

Fontosnak tartom, hogy erről írjak, mert a betegek gyakran nem is tudják, hogy tüneteik erre vezethetők vissza. A saját példámmal szemléltettem a jeleket, amiket, jó, ha a traumán átesett, illetve a környezete is tud azonosítani, hogy az érintett a megfelelő segítséget kaphassa meg.  A PTSD legfőbb tünetei közé tartoznak a szorongás, a trauma újraélése előtörő emlékek, álmok által, szégyenérzet, fájdalom, disszociatív zavarok, (az én esetemben deperszonalizáció, amikor kívülről láttam magamat a tükörben), illetve fokozott éberség és reaktivitás, mely inadekvát, dühös reakciókhoz vezethet. A folyamatos distressz okozta feszültség hosszútávon pánikrohamokhoz, alvászavarokhoz vagy akár szívritmuszavarokhoz is vezethet.

A tapasztalatom arra szeretném fordítani, hogy segítsek azokon, akik szintén traumatizáltak, esetleg pont nemi erőszakot követtek el ellenük is. Számomra a legtöbbet az segített, hogy először is hagytam időt magamnak, majd mertem róla beszélni. A beszéd tényleg terápiás jellegű, ezt neurobiológiai eredmények is alátámasztják. Az emberi kapcsolataink megkönnyítik az idegrendszerünk helyreállását a stresszreakciót követően, mert a másik ember jelenléte, empátiája, a vele folytatott beszélgetés oxytocint szabadít fel, melynek kiválasztódása miatt a személy ismét biztonságban érzi magát.

Ebből következik, hogy az érintett környezetének hatalmas szerepe van a gyógyulási folyamatban. Fontos, hogy a trauma által kiváltott lelkiállapot speciális figyelmet és türelmet igényel. Tisztában vagyok azzal, hogy az, hogy egy év alatt ennyivel jobban lettem, annak köszönhető, hogy egy privilegizált helyzetben vagyok. Szerencsés körülménynek mondható az, hogy olyan környezetben nőttem fel, ahol mindig tudtam segítséget kérni korábban is, megtanultam bízni az emberekben, és egy olyan stabil baráti köröm van, akik mindenfajta segítséget meg tudtak nekem adni. Amikor számomra ismeretlenektől kértem segítséget, rögtön megkaptam azt, és egy pillanat erejéig sem tapasztaltam soha, senkitől victim blaminget.

Rettenetesen remélem, hogy a 20-as években ez a fajta tapasztalat válik a normává azok között, akiket ilyenfajta trauma ér, és nem kell, majd szerencsés esetnek nevezni azt, ha valakit, akit megerőszakoltak nem hibáztatnak azért, mert elment szórakozni vagy, mert „úgy öltözködött, hogy várható volt, hogy ez lesz”. Ijesztő abba belegondolnom, hogy ha nekem, akinek minden körülményei adottak a lelki gyógyulásra, ennyire nehéz volt ez az év, milyen tapasztalatai lehetnek egy olyan embernek, akit szintén megerőszakoltak, de nem ilyen környezetben nőtt fel. Úgy gondolom társadalmi feladatunk addig beszélni a nemi erőszak témájáról, amíg minden áldozat olyan szociális segítséget tud kapni, mint amilyet én kaptam.

Végső soron ezeket a sorokat azokhoz intézném, akiket olyan, vagy hasonló trauma ért, mint engem. Erősebbek, vagytok, mint gondolnátok. Ne felejtsétek el, hogy ami történt veletek, semmilyen körülménynek, senki másnak, és legfőképpen nem a saját hibátoknak következtében történt, hanem csakis az elkövető miatt. Semmilyen ok nem magyarázza meg azt, ami történt veletek! Kérlek, merjetek beszélni másokkal, vegyétek körül magatokat olyan emberekkel, akik könnyítik a helyzeteteket. Hagyjatok időt magatoknak, és akkor cselekedjetek, amikor már a saját késztetésetekre hallgattok, más reakciót ne erőltessetek magatokra, mert az csak további stresszt okoz. Értékeljétek és szeressétek magatokat úgy, mint korábban, sőt, annál is, jobban, mert szupererőtök van, hogy ezután fel tudtatok állni, és továbbmenni, csodálatosak vagytok!


fotó: Papp Fanni








Fedra Fontanini — Poszttraumás Guideline


Basoglu, M. (1992). Torture and its Consequences.
Cambridge University Press, Great Britain by Bell and Bain Ltd, Glasgow.

Füredi, J., & Németh , A. (2015). A pszichiátria magyar kézikönyve.
Budapest: Medicina.
Hermann, J.(2003).  Trauma és gyógyulás.
NANE Egyesület, Budapest: Háttér Kiadó – Kávé Kiadó.

Ha segítségre van szükséged, ezeket a számokat hívhatod:
NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen): 06 80 505 101
PATENT Jogsegély-szolgálat: 06 70 220 2505
Hazakisérő telefon: 06 80 442 422