Nagy vagy te és hatalmad is nagy,
Mint óriás hegy égig érsz fel,
És széles vagy, miként a tenger,
Szép vagy, miként a népes város,
Beláthatatlan, mint az erdő;
Száz nap se volna rá elég, hogy
Körül lehessen járni téged,
S leejti sapkáját, ki rád néz.

— TOLSZTOJ

A magyar közélet spektákulumához szokott szemeinknek először úgy tűnik, az ideák olyan szférjába érkeztünk, melynek külsőségei nagyon is hasonlítanak hazánk körülményeire, de a telecigizett irodákban megsárgult klaviatúrákon ezek a tipikusan kelet-európai, gyűrött figurák valóban olyan újságírói munkát végeznek, amit szemlesütés, összekacsintás és cinikus félmosoly nélkül lehet a negyedik hatalmi ág munkájának nevezni. Hogy lehet ez? Ha egy orosz realista novellában lennénk, gyanakodnánk, hiszen minden csak csalás, minden csak ábránd, semmi sem az, aminek látszik.

Még ha meg is próbáljuk lehántani a sztereotípiák rétegét és igyekszünk tárgyilagosan a látottakra és előzetes ismereteinkre hagyatkozni, be kell látnunk, hogy Oroszországot ésszel képtelenség felfogni. Persze, nem mi vagyunk az elsők, akik erre a következtetésre jutottunk, így mégiscsak valami sztereotípiát kaparunk föl. Állunk a hóban, a lovak nyerítenek és gőzös párával lehelik ki tüdejükből a fáradtságot.

Csak az asztalokon felvillanó iPadek jelzik, hogy időben hol vagyunk. A Szovjetunió radioaktív széthullása és kétezer-tizennyolc között bármikor lehetnénk. Bármikor vagyunk. Az is megtévesztő, hogy a háború és a konfliktus a geopolitikai állandókhoz híven aggresszíven kísért a folyosókon. A szerkesztőséget nemhogy belengi ez a vészjósló, értelmezhetetlen, de mégsem fagyos állapot? atmoszféra? lelkület? hanem kívülről az az élmény, hogy ez lehet az a sötét anyag, ami a Novaya Gazetát hajtja.

Nem újdonság azt állítani, hogy sokan itt Oroszhonban is úgy gondolják: egyáltalán semmi értelme megtanulni olvasni, ha egyszer a hús szagát amúgy is egy versztáról megérezni. Régi és bevált gondolkodásmód. Népreflex. Érthető módon a lap olvasóközönsége az orosz „entellektüel elit” és a nemzetközi nyilvánosság távoli és néha eredményes, többször képmutató fel-felhőkölése. Ennek teljes és értő tudatában dolgoznak. Hogy lehet ez? Az világos, hogy a tőke felől hogyan őrzik meg autonómiájukat, de az ilyen viszonyokhoz gyakorlatlan szemeink csak lassan szoknak hozzá ahhoz a jelenséghez, hogy nem észlelni az ideológiai elhajlást.

Farkasvakságunk ijedtségében vesszük észre, hogy nincsen szó pártokról, eszmékről, haverságokról, paktumokról, választási-matekról, elhatárolódásokról és összefogásokról, talán túlzás, de úgy általában magyar értelemben vett politikáról sem. Ugye, az autokrácia ezen szintjein, ha egy a párt, az eszme, a haverikör és a paktum, akkor a többesszám jele csak a spektákulumot jelzi. De a Novaya nem megy bele ebbe a játékba, figyelmük fókuszában a konfliktuszónákban történő események felderítése, az oknyomozó anyagok, az emberi jogok védelme és egy élhetőbb, humánusabb orosz társadalom képe áll. Bármiféle magasztos bullshit nélkül. 

Érdekes figyelni az ott folyó munkát, a főszerkesztő vezetői képességeit, ahogyan Baudrillard-t idézve old meg egy szerkesztőségen belül konfliktust. Ezt a nevet hallva társaimmal gyorsan és észrevétlenül összepillantunk, de ennyi is elég ahhoz, hogy értsük: mind a hárman ráeszméltünk, hogy az idő kificamodott. Kint páncélautó állt még meg melletünk, bent meg már vagy harminc éve nem él Csernyenko. Megyünk. Mennünk kell.

Élni jaj. De igen. Moszkva nem. Főleg, ha a postával levágott kosfejek, fehér porok, töltények, gránátok és egyéb válogatott fenyegetések meg a kollegák halálhírei érkeznek. Vagy ha megfog három rendőr, bebasz egy kocsiba és még azt sem tudod, miért. Most is állunk a hóban, a lovak nyerítenek és gőzös párával lehelik ki tüdejükből a fáradtságot. Hirtelen a sarkon fekete Volga fordul be, megcsúszik a jeges úton, a sofőr próbája kikormányozni, de hiába, egy villanypóznának ütközik alig pár méterre tőlünk. A lovak és mi is megijedünk, a kocsi harmónikaként húzódik fel az oszlopra. Mi a fasz volt ez? Mire a lovak lecsillapodnak, arra leszek figyelmes, hogy a néhai sofőr szelleme kiszáll a testből és az azt bekebelező roncsból, elkezd felszállni az égbe, de egy-két méter magasan megpillant valakit vagy valamit és meglepő gyorsasággal az irányába suhan, pont át az én lovamon, majd az utca végén eltűnik. Segítséget kéne hívnunk. Az utcán átellenesen egy portán ég a lámpa, szerencsére pont kivenni a hófuvásban. Társam kezébe adom a gyeplőt és ahogy a csízmámban csak tudok rongyolok a fény felé. Ha lámpájuk van, biztos van telefonjuk is. Hátrapillantva meglátom a szellemet, ahogyan már nem repülve, hanem gyalog jön visszafelé. Az éjjeliőr magábagubózódva olvas, felpillant, kérdezem, hogy ez mi a fasz mégis, tovarish? Az éjjeliőr azt feleli: „semmi” és azonnal visszafordul. De a kísértet már sokkal magasabb, óriási bajuszt visel, valószínűleg a K…-híd felé irányítja lépteit és eltűnik a koromsötét éjszakában.



[A szövegben jelölve és főleg jelöletlenül használok részleteket Gogoltól, Máraitól, Bulgakovtól, Pelevintől, Dosztojevszkijtől, Jerofejevtől és Shakespeare-től.]

©NOVAYA






















©NOVAYA